Mi is most itt megjelentünk, dicső Szent Anna,
Tégedet köszönteni, e hanyi pusztába.
Nézz ránk Jézus nagyanyja, Mária édesanyja,
Óh esedezz miérettünk, fönn mennyországba,

Különös, hogy Szent Anna kultusza milyen mély gyökereket eresztett a magyar néplélekbe. Szűz Mária édesanyja, Jézus Krisztus „öreganyja", úgy él benne, mint a virágzó, termékeny, diadalmas életnek forrása és jelképe. Égi matriarcha ő, aki megáldja paraszti híveit gyermekekkel, gondoskodik a jószágról és a föld terméséről, vigyáz a családra és a háztájékra, közbenjár éretünk szűz leányánál és unokájánál, akik tisztelettel fogadják rneg szavát, hiszen az öregség tisztesség n mennyországban is.
     A kápolna megható magányoseágban áll és őrködik a vidék csöndjében, a puszta fenséges kietlenségében. Alig látszik valami. Szemünk .a látóhatár végtelenségébe vész, nincs ami elfoglaljon, lekössön: magunkra és Istenre kell gondolnunk. Ennek a lelki fölemelkedésnek eszköze a .kápolna. Házak nem melengetik, fák nem szegélyezik, csak egy erecske húzódik mellette, amely a legenda szerint úgy fakadt, hogy Szent Vendel járt erre. Megsajnálta a tikkadt juhokat, leszúrta botját és forrás csörgedezett a helyén.
     A kápolna több, mint egyszerű. Nehézkes paraszti kezek ékesítették, akik buzgóságukat bizony nem szabták az esztétika mértékére. Itt a lélek nem reprezentálni, hanem szolgálni akar. Azoknak a teliszívű parasztoknak, akik ide eljönnek, nincs szükségük a művészet szép hivalkodására. Talán érzik, hogy a kegyelemben megszépült lélek a templom legszebb ékessége. A kegykép valami falusi piktor jámbor alkotása. Azt emlegetik róla, hogy amikor a képen dolgozott, mindig más szentet festett. Reggelre kelvén azonban a festék a vászonról eltűnt, csak Szent Anna képe maradt meg rajta.
     A könnyezet szegénységét tükrözi és szenteli meg ez az ügyefogyott, árva kápolna. Vigyáz az Egyház kincsére és szemefényére, a szegény népre. Hirdeti a. hit boldogságát, Istenigazságát mindazoknak, akik itt a földön hiába is keresnék. Hirdeti a jutalmat, az elégtételt mindazért, amellyel a magyar élet adós maradt nekik.
     Elgondolkodunk. E parasztok több napig is gyalogolnak, amíg ideérnek. Vendégszerető hajlék, felebaráti szállás nem fogadja e vándorokat. Kinn pihennek meg a szabadban. Derékaljuk az anyaföld, takarójuk a csillagos ég. Mégseun lelkendeznek az Úristennek, hogy ők most milyen áldozatot hoznak, mint korunknak annyi farizeusa. Nekik természetes, hogy inkább Istennek kell szolgálni, mint a test kényelmének. Vezekelnek, imádkozmak, erősödnek a szent malasztban. Ne mondja senkisem, hogy könnyű nekik, mert ők igénytelenek. Vajjon mi mivel áldozunk, hogy helytállhassumk odafönn? Az ő lenézett szegénységük, tudatlanságuk, jutalmazatlan munkájuk, csöndes béketűrésük érdemével szemben mire hivatkozunk mi? Úgy érezzük, hogy e parasztok felelnek meg életük és hitük érdemével miérettünk, úri rendért is, akik a gyertyát véka alá rejtjük, akik nem világítunk senkinek sem, akik eltévedtünk bűneink, önimádatunk és mulasztásaink útvesztőjében. A parasztság nemzetünknek misztikus reménység:e, jóillatú áldozata, amelyért talán kegyelmet fogunk találni Istennél. Jaj nekünk, ha népünk is hozzánk hasonló nyárspolgárrá válik. Ez a Hanyi-pusztának tanítása, életemnek legáldottabb tanulsága.